Az éneklés azon kevés dolgok egyike, amely kivétel nélkül fontos részét képezi valamennyi emberi kultúrának. Éneklünk örömünkben, éneklünk bánatunkban, vagy csak dúdolunk a zuhany alatt saját szórakozásunkra. Így vagy úgy, de mindenki tud énekelni, s csak ritkán gondolunk bele, hogy az apró hangszalagok ilyen pontos mozgatásához agyunk milyen kifinomult munkát végez. Nem véletlen, hogy a gyermeki gondolkodás fejlődésére is jelentős hatást gyakorol az éneklés. „Az egyik legcsodálatosabb testtanulási folyamat” – fogalmaz Gerald Hüther, német agykutató, neuropszichológus.
Pont az éneklés összetettsége az, amely nem csak kihívások elé állít minket, hanem számos jótékony hatást is gyakorol a szervezetünkre. Miközben ilyen aprólékos munkát végzünk, más területekre nem jut elég figyelmünk. Többek közt ilyen a félelem is. Nem a véletlen műve az, hogy nagyanyáink dúdolva mentek le a pincébe, vagy hogy a katonadalok népzenénk igen fontos részét képezik. Az éneklő ember nem fél. Noha az állítás meglehetősen leegyszerűsített, egyre több kutatás bizonyítja, hogy a szorongásra, félelemre, sőt a depresszióra is jótékony hatást gyakorol a felszabadult éneklés (Shakespear és Whieldon, 2017).
Szerencsére nem kell hadba vonulni vagy sötét helyeken járkálni ahhoz, hogy mi magunk is meggyőződhessünk a pozitív hatásról. Ha tudatosan alkalmazzuk az éneklést egy-egy kihívást jelentő élethelyzetben, sikeresen csökkenthetjük félelmünket. Ilyen élethelyzet lehet a várandósság, ami megannyi szépsége mellett, kétségkívül tartogat aggodalmakat is. A szorongás hatására felszabaduló stresszhormon és a magasabb vérnyomás pedig kihat a baba fejlődésére. Sokat segíthet az örömteli babavárás megélésében, ha az édesanya már a terhesség ideje alatt is dúdol, énekel magzatának. A kedvező élettani hatások mellett az anyaméhben hallott dallamok segítséget nyújtanak majd a kisbaba megnyugtatásában, elaltatásában is.
Forrás:
Shakespear, T. és Whieldon, A. (2017): Sing Your Heart Out: community singing as part of mental health recovery. Medical Humanities. doi: 10.1136/medhum-2017-011195