Malacka egyszer gyönyörű virágot talált az erdőben. Akkorát visított örömében, hogy a bükkfa oldalán dolgozó harkály félrenyelte a farontó kukacot.
– Ejnye! – bosszankodott. – Miféle csendháborítás ez?
– Én nem háborítok semmiféle csendet, csak kimondhatatlanul örvendezek az én szépséges virágomnak! – visított tovább malacka – Nézd meg, ha nem hiszed!
A harkály odasandított.
– Csakugyan gyönyörű. De mi a neve?
– Természetesen Neszepisze virág – ugrándozott a vadmalac, ekkor azonban odatoppant a kényes őzike.
– Tévedsz! Ilyen szép virágnak csak őzikefüzér lehet a neve!
– Semmi közöd hozzá! – visított a kunkorifarkú. – Ez a virág az enyém, mert én találtam.
– De azon a tisztáson nőtt, ahol én szoktam játszani!
– Kár a szóért! – lépett közéjük fölényesen a rókakölyök. – Ez a virág a világszerte ismert rókatulipán és át fogom ültetni a saját kertembe!
– Ülteted ám az árvacsalánt! – huppant melléje a mókus. – Én láttam meg legelőször, onnan a magasból.
– Ugyan, mikor?
– Tegnap ilyenkor!
– Hiszi a piszi! Akkor mért nem szóltál?
– Mert a virág egyikőtöké sem, hanem az enyém! – válaszolt mókus helyett váratlanul macika, és mindjárt szagolgatni kezdte az üde szirmokat. – Mézszagú! Világos, hogy nekem termett!
Malacka segélytkérőn tekintett fel a bükkfára.
– Harkály bácsi, tégy köztünk igazságot!
– Nem vagyok én bíró – berzenkedett a harkály – , és úgy sem tudnék olyat mondani, hogy mindannyian elégedettek legyetek.
– De hát akkor mi lesz?
– Egyszer csak kiderül az igazság magától.
– Csakhogy én addig nem várok! – kiáltott malacka, és mindjárt egy botocskát ragadott, hogy vonalat húzzon vele a földön a virág köré; bűvös kört, amibe senkinek sem szabad belépnie.
Hanem a többiek azt hitték, hogy malacka verekedni akar a botocskával. A róka nagyot kanyarított lompos farkával, hogy kiüsse a kezéből, de ugyanakkor a kényes őzet is meglegyintette. Az őz visszarúgott, és eltalálta macika balhátsó lábát. Macika sem volt rest, visszabokszolt a mancsával. Közben mindenki azt visította, kiabálta, brummogta, hogy:
– Enyém a virág! Enyém a virág!
Akkor arra jött a sün. Letette csigákkal teli kis kosarát, körülnézett, és csodálkozva kérdezte:
– Hol van itt virág?
A virág, amelyen összevesztek, eltiporva, tönkretaposva hevert a tisztáson. Akkora csend lett, hogy a hangyák lépteit is hallani lehetett a fűben. Legelsőnek malacka pityeregte el magát.
– Jaj, odavan a virágom! Most már mindegy, hogy mi lett volna a neve.
– Úgy láttam, őzikefüzér volt – fintorgott az őz –, de azt hiszem tévedtem.
Megnézte a letiport növényt, azután sántikálva odébbállt.
– Giz-gaz! – legyintett a sunyi róka.
– Gyim-gyom! – brummogta macika, a mókus pedig még megtoldotta.
– Söprűnek sem való!
Egykettőre otthagyta mindenki, harkály doktor pedig folytathatta a dolgát. Le sem nézett a tisztásra, csak három sikeres féreg-operáció után vetett egy sajnálkozó pillantást az eltaposott, szép virágra – de akkor azt hitte, káprázik a szeme attól, amit látott.
A virág újra egyenes száron állt, mert valaki gondosan karóhoz kötötte, földjét megkapálta, elegyengette körülötte.
– Nini! – kiáltott harkálydoktor – Hát mégis van ennek a virágnak igazi gazdája?
Jobban körülnézett, s akkor látta, hogy a kicsi sün jön a patakról egy öntözőkannával döcögve, és nagyon jókedvűen dudorászik magában.
Forrás: Fésűs Éva: Az ezüsthegedű